A magyar narancs kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a miénk. Viszont akkor milyen a magyar citrom?
Trofim Liszenko szovjet „tudós” (merthogy professzor létére a tanulmányait Sztálinba vetett erős hite pótolta) szerint a biológiának meg kell hajolnia a marxizmus-leninizmus előtt. Tagadta a szülői tulajdonságok kizárólagos öröklődését, vagyis hogy az utódban csak olyan vonások jelenhetnek meg, amelynek génjeit a szülők hordozzák. Sőt az egész genetikát a gaz nyugatiak burzsoá áltudományának minősítette.
Liszenko szerint a környezeti hatások radikális módon és gyorsan képesek formálni a növények adottságait és a szerzett tulajdonságok ráadásul örökíthetőek.
Egy konkrét példa: nyugaton a hidegtűrő gabonafajokat az ellenállóbb egyedek keresztezésével, majd később a megfelelő génekkel játszva nemesítették. Liszenko a forradalmi ugrásban hitt: jeges vízbe áztatta magokat, majd miután „megszokták” a hideget, kinevezte őket fagytűrőnek. Csak egy hajszálnyit csodálkozott, amikor alig kelt ki valami és az új termés sem bírta jobban a hideget az eredeti generációnál. A pasas egészen komoly teljesítményt mutatott fel: minél nagyobb területet bíztak rá, annál kisebb terménymennyiséget tudott produkálni. A Pártba és a saját (ál)tudományába vetett hitét persze ilyen apróságok nem rendítették meg, ahogy a pozícióját sem a szovjet agrárkutatások élén.
Liszenko tanai a szocialista országokban a teljes önellátás formájában csapódtak le. Merthogy minden megterem mindenhol, csak akarni kell, a növény majd megszokja. Nálunk is cél lett, hogy mindent itthon termesszünk a rizstől a kaucsukot kiváltani hívhatott gumipitypangig (nem röhög, tényleg ez a neve).
1950-ben párthatározat mondta ki, hét év alatt citromparadicsomot kell varázsolni a magyar ugarból. Egy valódi szakembert, Porpáczy Aladárt, a Fertődi Kísérleti Gazdaság kertészmérnökét kinevezték országos citromfelelősnek. Nyilván tudta, mi lesz a sztori vége, de nem választhatott.
A következő évben indult a sajtókampány, a cikkek a szovjetek bő termésű kaukázusi és közép-ázsiai ültetvényeiről szóltak. Év közepére pedig oltványok is jöttek az üzbég gyümölcsösökből.
Fertődön, Keszthelyen, Tihanyban és Villányban jelölték ki a citromültetvényeket, utóbbi helyen szőlőket kivágva csináltak helyet. Méter mély árkokat ástak, ebbe ültették a csemetéket és köréjük halmozott szalmával meg talajszinti takarással próbálták védeni a fagytól. Pechjükre különösen kemény tél jött az év végén, ami rendesen odavert a friss telepítéseknek. Fertődön pedig Porpáczy állítólag előrevetítette a Tanú híres jelenetét: üvegházban teleltetett, dézsás citromot és narancsot ültettek ki a fasor formába és látványszüretet rendeztek Rákosinak.
A nagyüzemi projektet sem adták fel. Strapabíróbb fajtákat kértek a szovjetektől, új helyszíneket kerestek (Pécset például) és a következő tavasszal újra ásták az árkokat. Az ’52-es tél jóval enyhébbnek bizonyult, de ez sem segített, a citromfák ismét elfagytak.
Ekkor egészen megdöbbentő dolog történt: a Párt belátta a hibáját. Az élelmiszerhiány és a padlássöprések legkeményebb éveiben úgy döntöttek, talán mégsem kellene több erőforrást ölni a citrom (meg a narancs, a füge, a mandarin…) nagyüzemi termesztésébe. A gyapotot azért még tolták pár évig Szegednél a legjobb földeken, miközben búzából a húsz évvel korábbi termésátlagot sem tudtuk hozni és importálni kellett belőle.