Szolidaritás
Nem sok példa akad a történelemben, amikor hatalmához ragaszkodó, autokratikus rendszert sikerült erőszakmentesen leváltani. Kettőt elmesélek ezekből.
Lengyelország a nyolcvanas évek végén egy szakadt putri volt, és ezért keményen megdolgozott.
Tíz évvel korábban a gdański hajógyár sztrájkoló melósaiból milliós tömegmozgalommá duzzadó, a villanyszerelőből lett politikus, Lech Wałęsa által irányított Szolidaritás kis híján dugájába döntötte a kommunista rendszert. Az állampárt (Lengyel Egyesült Munkáspárt, PZPR) csak hadiállapottal és ezrek bebörtönzésével tudta többé-kevésbé pacifikálni az országot.
1988-ban még mindig egy karót nyelt, SZTK-szemüveges tábornok, Wojciech Jaruzelski állt az állam élén. A hadiállapotot lefújták, de a titkosrendőrség azért időnként agyonvert egy-egy papot vagy értelmiségit. A szocialista nehéziparra épülő gazdaság a totális csőd felé ballagott. Jegyre adták a legtöbb élelmiszert, a benzint, a ruházati cikkeket. (Magyarul az állam megszabta, hogy a saját pénzedért havonta maximum mennyi terméket vehetsz. De csak ha kiálltad a sort és ha addig nem fogyott el közben…)
A betiltott Szolidaritás tovább működött az illegalitásban és elszaporodtak a radikálisabb szervezetek is. Amikor a kormány 40-60%-kal emelte alapvető cikkek árát, újabb sztrájkhullám indult. Nem magyarországi módon, táblával a kézben szomorúan toporgó maroknyi emberrel: hatalmas bányák és ipari létesítmények álltak le, havi szinten százas nagyságrendben. A kommunista elitnek megjött a kedve egy kedélyes tömegbe lövetéshez, de ez ekkor már szóba sem jöhetett.
További nyugati hitelek nélkül az ország a másnapot is bajosan érte volna meg, úgyhogy lépéseket kellett tenni legalább a demokrácia látszata felé.
1989 elején megindultak a kerekasztal-tárgyalások az állampárt és a Szolidaritás között. Az alkudozás felemás eredményt hozott. Legalizálták a Szolidaritást, megengedték nekik a médiaszereplést és nyárra választásokat írtak ki. A kormány heti fél órát engedélyezett volna az ellenzéknek a tévében, ami szerintem bőven több, mint amennyi ma itthon jut. Felhagytak viszont azzal, hogy papírhiányra hivatkozva blokkolják egy nyomtatott lap megjelenését: ekkor indult a Választási Újság, a Gazeta Wyborcza, máig az egyik vezető politikai orgánum.
A PZPR természetesen úgy gondolta, hogy még pár év és megvalósul a szocializmus, ők pedig addig is megtartanák a hatalmat. Szovjet beavatkozással fenyegetőzve kizsarolták, hogy a parlament (Sejm) 460 mandátuma közül csak 161-ért indulhassanak ellenzéki pártok, a többi alapból a rendszer híveinek jutott.
(Zárójel: Lengyelország papíron nem volt egypártrendszer, a PZPR mellett működött még két társutas csapat. Ötévente édeshármasban eljátszották a választásokat, amiken rendre szinte ugyanannyi mandátumot szereztek, és persze a PZPR nyert. Fölényesen, de azért nem északkoraiasan, csak 55-60%-kal. Ez nagyjából a mai orosz modell.)
Jaruzelskiék súlyosan alábecsülték, hogy mennyire elege van az országnak belőlük. A Szolidaritás jelöltjei az összes (!) szabadon választható mandátumot elhozták. Ráadásnak az ekkor megalakuló szenátus száz helyéből is megnyertek 99-et. A legnagyobb égést az országos lista hozta. Ezt azért találták ki, hogy a legfontosabb kommunista káderek az egyéni körzetek rizikója nélkül jussanak a Sejmbe. A listán 35 név szerepelt, csak állampárti arcok. Szavazni nem rájuk lehetett, hanem ellenük: a nem szimpatikus neveket át kellett húzni. Aki mindet rühellte, annak a 35 nevet egyesével. 50%-nyi támogató (vagyis ki nem húzott) voks kellett a mandátumhoz, ez két jelöltnek jött össze.
A megalakuló Sejmben az állampárti erőknek a terített betli ellenére masszív többségük lett. Közepesen fejlett stratégiai érzékkel egy újabb katonát, a korábbi belügyminiszter Czesław Kiszczak tábornokot kérték fel kormányalakításra. A titkosszolgálatok és a rendvédelem fejeként tíz évnyi politikai erőszakért felelős figura minden volt, csak népszerű nem. Megkísérelte bevonni a Szolidaritást a kormányába, hogy az elkerülhetetlen megszorító intézkedések ódiumát minél nagyobb arányban rájuk lehessen tolni. Eddigre már az ellenzéki vezetők is megjárták Moszkvát, látták, hogy a szovjet beavatkozás esélytelen, úgyhogy az ilyen próbálkozásokat simán kiröhögték. Egy ponton túl már a hatalom társutas állellenzéke sem akart az egészben részt venni. Kiszczak konkrétan nem talált embereket, akik miniszteri pozíciót vállaltak volna.
Jaruzelskinek le kellett nyelnie, hogy a Szolidaritás alakítson kormányt. Tadeusz Mazowiecki katolikus újságíró és lapszerkesztő lett a miniszterelnök, viszont Kiszczak maradt belügyminiszter és rajta kívül több kommunista politikus is tárcához jutott. De nekik már csak az állampárt hattyúdalának végighallgatása jutott. 1990-ban Wałęsát elnökké választották, a PZPR utódpártjának jelöltje 9,21%-ot kapott, a következő év valóban szabad parlamenti választásain pedig 12%-ot.
Lengyelország számos hibája és fogyatékossága ellenére a moszkvai mintájú autokrácia azóta sem tért vissza.
Kettőt…